2. fejezet: A tékozló fiú

Helooo! :))

És íme, itt a 2. fejezet is.
A szereplőkről kerültek fel
képek és leírások is.
Jó olvasást! :)
Ölelés, Liny


A tékozló fiú

 Mind a hárman felkeltünk a földről és leültünk egy közeli padra.  Dante ült középre, mi pedig két oldalról közrefogtuk. Sokan megnéztek minket. Jesszusom, miket gondolhatnak most rólunk. Már épp belekezdett volna a történetben, amikor négy lány állt meg a pad előtt, név szerint Jessica Miller, Chloe Woods, Brigette Turner és Anette Cox. 
 Jessicának hosszú szőke haja és Barbie baba alkata van. Ő szurkolócsapat kapitánya. Ki gondolta volna?!
Ma sem hazudtolta meg önmagát. Egy mély kivágású, spagetti pántos rózsaszín top és extra-mini farmer rövidnadrág volt rajta, hozzá egy öt centis magassarkúval, ami tőle még igazán visszafogott.Úgy néz ki, mint egy életnagyságú vattacukor. Baromi gazdagok és ha jól tudom az apja támogatja az iskolát. 
Aztán ott vannak az egyes -, kettes - és hármas számú utánfutók, Chloe, Brigette és Anette. Róluk is ugyan azt lehet elmondani: szabadidejükben a boltokat járják és istenítik Jessicát. Állítom több ruhájuk van négyüknek, mint az egész 2. évfolyamnak. Talán még Brigette a legnormálisabb közöttük. Néha szoktunk beszélgetni olyan jelenségtelen dolgokról, mint például melyik márkájú szemceruza vagy sampon éri meg. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de ő a szépségiparban akar továbbtanulni ezért értékes megfogadni a trükkjeit és tanácsait.  

- Úgy hiányoztál Danty! - nyávogta Jess és a kezeit rárakta barátunk térdére és természetesen premier plánban belátást kaptunk a dekoltázsába. Danty?? Nem tehetek róla önkéntelenül is felnevettem. 
- Most meg mi olyan vicces Vöröske? - förmedt rám ideges tekintettel. Rendszerint Vöröskének becéz, ha mérges rám, ergo állandóan. Úgy tesz mintha egy kis senkinek tartana, de szerintem mindenki látja, hogy ez mennyire átlátszó ok.
- Semmi - legyintettem -, folytasd csak - kacarásztam. Most még arra sem reagáltam, hogy Vöröskének nevezett, de Dantét Dantynek hívni az óriási hiba. Egy mosolyt varázsolt magára és immár Danténak szentelte összes figyelmét. Elmerülten locsogott tovább és észre sem vette, hogy a fiúnak mennyire vissza kellet fognia magát, nehogy nekimenjen. 
- Örülök, hogy visszajöttél - búgta a fülébe. Mivel Dante nem válaszolt rendíthetetlenül folytatta - Szóval csak ennyit akartam mondani, mielőtt ez a lúzer félbeszakított. Dante már forrt a haragtól de Jess szemmel láthatóan figyelemre sem méltatta, ám mi Linával egyszerre simítottunk végig a vállán, hogy próbáljon lenyugodni.
- Cssss... - nyugtatta Lina. Dante mindig is hirtelen haragú volt. Sose szerette, sőt egyenesen utálta, ha valaki Dantynek hívta. 

 13 éves koráig folyamatosan verte az anyja. Mikor ő meghalt egy autóbalesetben az apja teljesen kifordult magából. Esténként eljárt otthonról és részegen érkezett haza, nemegyszer nőkkel az oldalán. Aztán egyik este nagyival csak ketten vacsoráztunk az asztalnál, mert Apa és Vic bácsi ismételten nem tartózkodott otthon. Éppen a mosogatóba tettem a tányért, mikor is valaki ráfeküdt a csengőre. Mikor kinyitottam az ajtót Dantéval találtam szemben magam, -  kiszökött, mielőtt az apja otthon találta volna. Borzasztóan nézett ki. A ruhája koszos volt és sok helyen lyukak tarkították. Behívtuk és felkísértem a fürdőszobába. A teste tele volt sebhelyekkel, főleg a háta. El sem tudom képzelni, miket kellett átélnie. Odaadtam neki az egyik nagyobb pólómat és egy melegítőt. Aznap este mesélte el nekünk, hogy mi történt vele.

- Szerintem jobban teszed, ha most elmész - vetettem oda Jessnek foghegyről. Ő meg csak állt ott, mint akit odaragasztottak.
- Nem hallottad? Tűnés! - kiáltottam rá. Ez már megtette a hatását. Műmosolyt erőltetett magára és intett az utánfutóinak, hogy kövessék. 
- Jól vagy? - súgtam a fülébe. Azon a bizonyos estén Linát is áthívtam hozzánk. Mindhárman egy ágyban aludtunk - Dan középen -, hogy biztonságban érezze magát. 
- Persze, már sokkal jobb - mosolygott ránk. Régen ennél több kellet, hogy le tudjon nyugodni. 9.-től kezdve állandóan szekáltak a vörös hajam miatt. Most mivel vághattam volna vissza? Ez egyszerű genetika. Dante fontosnak érezte, hogy meghálálja azt amit érte tettünk és ezért rendszeresen verekedésekbe keveredett. 
- Köszönöm - súgta még a fülembe. Tudtam, hogy nem csak a mostani esetről beszél, hanem a 4 évvel ezelőttire is. Már nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de egy hang megelőzött.
- Csá Haver! Látom máris letámadtak a csajok - vágódott le Lina mellé Fabian. Szokás szerint a kedvenc zöld baseballsapkája volt a fején, ami alól kilátszottak szőke, göndör fürtjei és hozzávetőlegesen tökéletesen passzolt az igézően zöld szempárához is
- Szia Hugi! - ölelte át testvérét és egy puszit nyomott a feje búbjára. - Bella! - biccentett felém. 
- Heló Fabian! - viszonoztam a köszönést. Nem vagyunk a legjobb viszonyban, de semmi bajunk nincs egymással. Ez inkább olyan zsigeri érzés.
- Csá! Bizony, szó szerint - vigyorgott ránk Dante. - Mikor megláttak elkezdtek rohanni felém, mint az őröltek, amikor pedig elég közel voltak rám vetődtek én pedig elvesztettem az egyensúlyomat, ezért mindhárman felborultunk - mesélte el a történteket.
- De fel ám! - kiáltotta Lina. Szerintem őt ez még szórakoztatta is, engem viszont valaki vesén könyökölt. Inkább nem is találgatok ki lehetett az. - Viszont mi lányok szerencsések voltunk, mert puhára estünk, ellentétben Dantéval - nevetett fel Lina. Néha olyan kislányosan tud nevetni. Mindig megmosolyogtat.
- Theodor merre kószál? - tette fel a kérdést Dan. Visszanéztem, a kampusz felé és elmosolyodtam.
- Azt hiszem épp most ríkatja meg Chloet - hívtam fel rá a figyelmet, ugyanis kék szemű barátunk pont most vetett oda neki valami sértő megjegyzést, amitől folyni kezdtek a lány könnyei. Nem titok ugyanis, hogy a lány mennyire bele van zúgva Tedbe. 
- Mit mondtál neki, hogy így bőg? - kérdezte Fabian. Szerintem már egy egész füzet tele van Theodor beszólásaival, mert Byan rendszeresen lejegyzi őket. 
- Áh, nem érdekes - legyintett. -Ugye nem kezdtétek el nélkülem? - nézett körbe.
- Mégis honnan tudtad, hogy itt vagyok? - tette fel a kérdést Dante. Ez a kérdés egyébként engem is foglalkoztatott.
- Viccelsz?! Arra jöttem be, hogy az egész kupola a te nevedtől zengett - húzta el a száját gúnyosan Ted -  Ó, Danty újra a városban van, el sem tudjátok képzelni menyire hiányzott - vékonyította el a hangját Ted, mire mindenki felröhögött. 
- Na ha ezt megbeszéltétek, akkor elmesélnéd milyen volt az intézetben? - vágtam közbe. Hajlamosak rá, hogy egy egész napot veszekedéssel töltsék. Volt már rá példa, nem is egy alkalommal.
- Persze, de azt hiszem mindjárt... - nem tudta befejezni, mert megszólalt a csengő - ...becsengetnek - mondta unottan.
- Akkor majd délután 4-kor nálunk. Mindenkinek megfelel? - néztem körbe és mindenhonnan bólintásokat kaptam. Akkor ezt megbeszéltük.

 Az egész banda elindult a saját termébe. Ted, Lina és én ugyanabba az osztályba járunk, úgyhogy irány az előadó. Lefoglaltunk három széket egymás mellet és vártuk, hogy a tanár megérkezzen. Mr. Peterson egy 50-es éveiben járó, jó kondiban lévő férfi. Ő tanítja a hit - és erkölcstant. Csak tudnám minek kellenek nekünk ilyesféle órák. Ezt sehol sem tudjuk majd kamatoztatni, de azért a tanár nagyon lelkesen tudta előadni.

- Akkor lássuk a következő kérdést: Ki hiszi, hogy Isten valamilyen módon létezik? Kezeket fel!
Azt hiszem hármunkon kívül mindenkinek magasban volt a keze. A tanár szeme megakadt rajtunk egy pillanatra, de aztán elkapta a tekintetét. 
- Lássuk csak! Az osztály 3/4 része azt állítja, hogy isten valamilyen formában létezik, az 1/4-e viszont nem hisz benne. Miss. Divine, elmondaná, hogy miért a nemleges választ választotta?
- Nem, Mr. Peterson - feleltem. Látszott, hogy elkerekedett a szeme, de velem ha teheti nem áll le veszekedni, inkább másik áldozatot választ. 
- Nos, akkor Mr. Gardner, ön elárulja nekünk? - tért át Tedhez. Rossz választás.
- Passzolok - vetette oda, miközben a pad alatt SMS - ezett valakivel.  Mr. Peterson az orrnyergét masszírozta. Lehet, hogy kikészítjük mi ketten, de már megszokhatta volna, mert ez óráról órára így megy.
- Talán akkor Miss. SanGreal kifejtené nekünk, hogy miért nem hisz Isten létezésében? - már szinte kiabált, de próbálta visszafogni magát. Úgyis megtörik, úgyis megtörik - mantráztam magamban.
- Ö... izéé... nem... nem szeretném kifejteni - hebegett Lina. Mr. Peterson most már teljesen kiborult, pedig már megszokhatta volna. Egy nyári-szünet semmin sem változat.
- Az Isten szerelmére! Miért nem lehet válaszolni egy egyszerű kérdésre? - kiabált Linával - Én megmondtam! - , aki meglepődött és a könny elfutotta a szemét.
- Talán mert nem tartozik magára - szólt vissza Ted és közben magához ölelte szipogó barátnőmet. A teremben több felől halk kuncogás hallatszott.
- Elég legyen! Nem beszélhettek így velem! Kifelé az órámról mind a hárman! - ordított. Nem, mintha ez meglepetésként ért volna. 
- Ezer örömmel - vigyorogtam rá amikor elhaladtunk mellette. Mielőtt kiléptem az ajtón halottam, hogy valami olyasmit motyog, hogy az eszem megáll.
- Ez az ember nem normális, ki kéne rúgatni - ismételgeti Ted már vagy 10 - szerre. Nem tudom miért húzta fel magát ennyire. Lina már rég megnyugodott, sőt viccesnek találja az egészet. Már azt kéne hinnem, hogy gondok vannak a fejével, de egyszerűen csak hullámzóak az érzelmei. 
- Semmi bajom, ne idegeskedj - ugrálja körbe Theodort, aki közben Lina kezét fogja nehogy elcsússzon. Végre megszólal a csengő és a diákok kiözönlenek a folyosóra.

 Az órák csiga lassúsággal teltek, de szerencsére 2-re már végeztünk is és indulhattunk haza. Elköszöntem a többiektől miután még egyszer átvettük, hogy mikor érkeznek meg. Felszálltam a motoromra és hazafelé vettem az irányt. 
A lakásban egy árva lélek sincs rajtam kívül. Van még 2 órám mire ideérnek. Addig felvittem a táskámat a szobába. Átcseréltem a nadrágom egy szürke melegítőre a hajamat pedig összefogtam, hogy ne legyen útban. A szekrényből kivettem pár chipset és ropit, hogy legyen mit ropogtatnunk. Ledőltem a kanapéra és rögvest elnyomott az álom. 
 Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat piszkálja. Kinyitottam a szemem, de ez rossz ötlet volt, mert elvakított a fény és ösztönösen eltakartam a szemem. Hallottam, hogy szitkozódik, mert sikeresen orrba vágtam a kézfejemmel. Dante volt az.

- Hogy jutottál be? - szegeztem neki a kérdést. Úgy emlékszem ráfordítottam a kulcsot.
- Hátsó ajtó - adta meg az ésszerű választ. A szám elé kaptam a kezem.
- Jézusom, még jó, hogy másnak eszébe se jutna a ház közelébe jönni, különben kipakolták volna a lakást miközben én nyugodtan heverészek a kanapén - osztottam meg vele az elméletem, amin jót röhögött. Én még mindig nem hittem el, hogyan lehetek ilyen feledékeny.
- Ne aggódj már jó ideje itt vagyok - lapogatja meg a vállamat, de látszik, hogy közben jól szórakozik rajtam. 
- Miért nem keltettél fel? Akkor nem kellett volna unatkoznod - elgondolkodtam -, és ha már itt tartunk mit is csináltál pontosan amíg én aludtam? 
- A fehérneműs fiókodban turkáltam - vigyorgott kajánul, mire én a döbbenettől megmukkanni sem tudtam. Valami biztosan látszott az arcomon, mert felnevetett és magához húzott. 
- Jézusom, miket gondolsz te rólam?! Csak tálakba öntöttem a kaját, és üdítőket öntöttem a poharakba - intett a konyha felé. És tényleg. A poharak ott sorakoztak egy ezüsttálcán a rágcsálnivalók mellett. 
Kibontakoztam az öleléséből és az órára néztem. 15:50. Nemsokára itt lesznek a többiek is. A hátralévő időt beszélgetéssel töltöttük, amit megszakított ez erőteljes dörömbölés az ajtón. 
- Ezek biztosan a többiek lesznek. - Felálltam a székről és az ajtóhoz sétáltam. Épphogy lenyomtam a kilincset az ajtó kivágódott és a többiek csörtettek befelé. 
- Hát sziasztok! Örülök, hogy megérkeztetek, nyugodtan fáradjatok beljebb - motyogtam az immár üres ajtónak.

 Visszasétáltam a nappaliba, ahol mindenki elhelyezkedett a neki kényelmes helyen. Megindultam a konyhába, hogy bevigyem, amit Dante odakészített. Lina mellémszegődött és segített behordani. Lerakta az asztalra a kaját, míg én mindenkit körbekínáltam üdítővel.
Leültem a fotelbe és vártuk, hogy Dan belekezdjen a történetbe.